Az első pánikrohamom 17 éves koromban volt. Már napok óta kínlódtam a nehéz légzésemmel, ami hol jobb volt, hol pedig rosszabb, de általában rosszabb. Túl voltam már egy tüdőszűrésen, asztma vizsgálaton, vérvételen, EKG-n és szerencsére minden eredményem tökéletes volt. Ez némiképp megnyugtatott, viszont továbbra is ott motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha valamit mégsem vettek észre? Mi van, ha valami elkerülte az orvos figyelmét? Ahogy ezen agyaltam, egyre kevésbé kaptam levegőt, úgy éreztem meg fogok fulladni és ez megrémített. Szóltam anyámnak, hogy csináljon valamit, mert meg fogok fulladni. Hisztérikus állapotba kerültem, olyan gyorsan szedtem a levegőt, ahogy csak tudtam, közben úgy éreztem, hogy nem tudja a szervezetem az oxigént hasznosítani és mindjárt megfulladok. Kiabáltam és sírtam, hogy segítsenek rajtam. Halálfélelmem volt. Azt hittem, hogy meg fogok halni. Egyszer csak megérkezett a háziorvos, hogy mikor hívták ki, arra nem emlékszem. Neki is hisztérikusan könyörögtem, hogy mentse meg az életem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy beszúrt két nagy adag injekciót, én pedig lassan kezdtem megnyugodni. Pár perc alatt normalizálódott a légzésem és annyira kimerültem, hogy csak feküdni tudtam. A nehéz légzésem továbbra is fennmaradt, de már nem érdekelt. Azzal nyugtattam magam, hogy ha eddig nem fulladtam meg, már ezután sem fogok. Majd szépen elmúlt néhány nap alatt, és csak egy évvel később jött elő, de akkor nem társult mellé pánikroham, hanem szépen elmúlt néhány nap alatt magától. Az alkohol egyébként nagyon jól enyhítette ezeket a tüneteket, ezért itt már kezdtem sejteni, hogy valamiféle pszichés oka lehet ennek az egésznek.
Aztán évekig semmi. Éltem az életem, tanultam, egyetemre jelentkeztem, dolgozni kezdtem, elköltöztem otthonról, szórakozni jártam, alkoholt ittam és kábítószerezni kezdtem. Marihuánát és amfetamint használtam főleg. Imádtam füvezni, mert attól hamar elaludtam és nem voltak rémálmaim. Sőt, semmilyen álmaim... Nem mennék most bele jobban, egy külön bejegyzést szentelek a káros szenvedélyeimnek, kialakulásuknak okainak és hogy hányadán állok velük.
Szóval, 21 éves voltam, mikor úgy igazán elkezdődött ez az egész pokol. Most már csak rossz emlék, de akkoriban a poklok poklának éreztem.
2012 július 21-én este furcsa remegést éreztem a tarkómban. Próbáltam tudomást sem venni róla, hátha akkor elmúlik, de ahelyett, hogy elmúlt volna, egyre nagyobb felületen kezdtem érezni; a fejbőrömön, a homlokomban, a szemeim mögött. Szóltam a páromnak, (aki azóta már a férjem) hogy valami nem oké, furcsán érzem magam. Ő a marihuánától eltompulva nem különösebben foglalkozott ezzel, csak legyintett, hogy majd elmúlik. De nem múlt el. Egyre csak erősödött, erősödött, és teljesen megrémített. Elmentünk a háziorvosi ügyeletre, ahol közölték, hogy fogalmuk sincs, hogy mi bajom van, keressem fel a háziorvosom, ő majd tudja, hogy hová kell mennem. Másnap elmondtam a háziorvosnak a tüneteim, az elmúlt időszakban beszedett drogokat, a füvet, az alkoholt, ő pedig adott egy beutalót a neurológiára. Nem ítélkezett, nem nézett rám megvetően, ami nagyon jó érzés volt.
A neurológus alaposan megvizsgált és bár nem talált semmi kétségbeejtőt, elküldött MRI-re, illetve felírt nekem Rivotrilt.
Még soha nem hallottam erről a gyógyszerről korábban, nem tudtam, hogy mi ez és különösebbet a neurológus sem fűzött hozzá. Akkor fogtam gyanút, mikor a patikában közölték, hogy az 50 darabos kiszerelés 75, igen, hetvenöt forintba kerül. Mi van??? Talán butaság, de egyből az ötlött az eszembe, hogy miből készülhet ez a gyógyszer, hogy ilyen olcsó? Kifizettem, beültem az autóba és  elkezdtem olvasni a betegtájékoztatót. Le voltam döbbenve, ami a mellékhatásokat illeti. Szívelégtelenség, szív leállása, légzés leállás... MI VAN??? Na nem, inkább elviselem a kellemetlen tüneteket, de én ezt ugyan be nem szedem! Különben is, ez szorongásos betegségre jó, nekem meg azt se tudják, hogy mi bajom...
Az elkövetkező pár hét abból állt, hogy orvosról orvosra jártam, hogy megállapítsák mi bajom. Természetesen minden eredményem jó lett, így nem maradt más, mint a szorongás. Ezt annak ellenére sem akartam belátni és elfogadni, hogy alvászavarokkal küszködtem, rengeteget sírtam, több pánikrohamom is volt és folyamatosan rémálmok gyötörtek és rettegtem attól, hogy valami halálos kór fenyeget. Úgy éreztem, hogy senki nem ért meg és senki nem veszi komolyan a problémám, amire így utólag visszagondolva, valóban nem tűnhetett olyan drasztikusnak kívülről. Viszont ezek az idők számomra rettenetesen nehezek voltak. Főként a betegségektől rettegtem. (Néha még most is.) Nem is tudom, hogy mitől féltem jobban, az agyvérzéstől, vagy a szívinfarktustól?! Képes voltam hajnal háromig ébren maradni és óránként megkérni a párom, hogy hallgassa meg a szívverésem, nem szabálytalan-e, illetve a beszédem nem akadozik-e? Végül már annyira elviselhetetlen voltam önmagam számára is, hogy úgy döntöttem, felkeresek egy szakembert. Pszichológushoz mentem.

A következő bejegyzésemben fogok kitérni az első pszichoterápiámra. Pontosabban a másodikra.