Aki pánikbeteg vagy depressziós kisebb-nagyobb mértékben szorong. Tulajdonképpen mindenki szorong, néha, de csak rövid ideig, és a hangsúly itt a néha szócskán van. Ugyanis csak néha szorongani kifejezetten hasznos. Ennek a kellemetlen érzésnek meg van a maga hasznos funkciója, mégpedig az, hogy aktivizálja a szervezetet a veszélyek leküzdésére. A szorongás legfőbb feladata, hogy felkeltse a figyelmünket akkor, mikor az agyunk olyasmit érzékel, ami fontos lehet. Pláne, ha az a valami veszélyben van! A szorongással együtt jár a "legrosszabb eset", tehát az a dolog, amit semmiképpen sem szeretnénk, hogy megtörténjen, mindenképpen el akarjuk kerülni azt amitől rettegünk. Amikor az agyunk úgy érzi, hogy a "legrosszabb eset" megtörténhet, vagy legalább is növekszik rá az esély, akkor figyelmeztet, s szorongást idéz elő. Mielőtt kilépünk az úttestre körül nézünk, igaz? Miért is? Mert tudjuk, hogy ha ezt nem tesszük meg, akkor elüthet az autó és súlyosan megsérülhetünk, vagy akár az életünkbe is kerülhet. A legrosszabb eset, ha meghalunk, ezt pedig ösztönből is el akarjuk kerülni. Az agyunk szorongást idéz elő, ami arra késztet, hogy alaposan körülnézzünk és mérlegeljünk, hogy átkelhetünk-e a hatsávos autópályán csúcsforgalomban, vagy inkább várjunk míg lecsillapodik a forgalom. Ez egy hasznos szorongás. Viszont mikor ott vagyunk a hatsávos autópálya szélén, autó közelbe s távolban sem látható, de ennek ellenére nem merünk átkelni, mert attól félünk, hogy mégis elüthet valami, az már irracionális szorongás. A baj akkor kezdődik, mikor a szorongás nem akar múlni, hanem befészkeli magát az ember agyába és önmagát táplálja. Egyik szorongást keltő gondolat követi a másikat és kész is az ördögi kör. Ez már nem szolgál semmilyen célt, nem készít fel reakcióra, sem racionális döntések meghozására, egyszerűen megbénít csak, s magával hozhat olyan kellemetlen testi tüneteket,  mint szédülés, gyomorgörcs, hányinger, zsibbadás, stb...
A szorongás funkciója, hogy felkészítsen minket a reagálásra. Üss vagy fuss. Támadsz ( fizikai aktivitás, tehát átkelsz az úttesten) vagy menekülsz (szorongsz az útszélén, miközben nyugodtan átkelhetnél). A szorongás késztet arra, hogy elemezzük a helyzetünket. Senki sem tud szorongás nélkül létezni, hiszen ez visz előre, szorongás kell ahhoz, hogy elérjük a céljainkat vagy elkerüljük a kudarcokat. (Ja, de. A pszichopaták nem szorongnak.) A túl gyakran vagy az indokolatlanul fellépő szorongás azonban megkeseríti az életünket, könnyen vezethet depresszióhoz például. Az én esetemben is valami ilyesmi történt. 2014. tavaszán megszületett a kislányom. Gyönyörű, egészséges pici babának adtam életet. A terhességem nyugodt volt, valahogy tudta a szervezetem, hogy ebben az időszakban irreális félelmeknek, pánikrohamoknak, kényszeres gondolatoknak helye nincs, na de ami szülés után jött...
A férjem egy multinál dolgozott, reggel fél nyolckor elment, este hat körül érkezett haza. Nem igazán volt kihez szólnom nap közben, felnőtt embert csak a tévében láttam az első 2-3 hétben. Persze jött egy-két látogató, de senki sem akart tovább zavarni 15-20 percnél. (Még jó!) Egy reggel, mikor a kislányom épp a karomban volt és egyik szobából a másikba mentünk, belém hasított egy gondolat. "Mi van, ha elejtem?" Ez persze soha sem következett be, de akkoriban ez a gondolat belefészkelte magát a fejembe, és mint egy negatív forgószél, magához vonzott még egy sereg negatív gondolatot. "Mi van, ha elejtem, mert rosszul leszek? Mi van, ha épp most fog valami szörnyű betegség lecsapni rám, amitől magatehetetlenné válok? Ki fog rajtam és a kisbabámon segíteni?" A gondolatok kezdetben csak naponta 1-2 alkalommal jelentek meg, aztán már folyamatosan visszhangzottak a fejemben. Úgy vártam a haza a férjemet, mint a Messiást. Ha esetleg túlóráznia kellett néha napján és haza telefonált, hogy késik 1-2 órát, az felért egy gyomron rúgással. Három hónap telt el és a negatív gondolatok immár kitöltötték a minden napjaim. Nem számított, hogy a férjem otthon van-e, vagy nincs, én folyamatosan rettegtem különféle betegségektől és azok halálos kimenetelétől. Szerencsémre ez időtájt jött egy új munkalehetőség a férjem számára, ami amellett, hogy több pénzt ígért, otthonról dolgozhatott. Csak heti néhány órát kellett távol lennie otthonról és tőlünk. Azt hittem, hogy ez majd jót fog tenni és lecsillapodnak bennem a gondolatok, de nem így történt. A helyzet nem hogy javult volna, sokkal rosszabb lett. Mivel általában otthon volt és akkor még a gyermekünk sem igényelt akkora felügyeletet, biztatott, hogy alkalmanként csináljak programot a barátnőimmel, menjek vásárolni, vagy csináljak bármit, ami feldob. A legtöbb nő valószínűleg el lett volna ragadtatva egy ilyen ajánlattól és örömmel ment volna bárhová, engem kifejezetten szorongással töltött el a tudat, hogy "magára hagyom" a gyermekem. Rettegtem elindulni bárhova is, mert azonnal belém hasítottak a gondolatok, hogy rossz anya vagyok, amiért az apjára hagyom, biztos, hogy akkor fog valami szörnyűség történni mikor elmegyek, szegény gyereknek anya nélkül kell majd felnőnie, felelőtlen vagyok és önző; ezt kántálta az egyik részem. A másik részem viszont annyira vágyott már a kimozdulásra, szórakozásra, hogy hatalmas belsőfeszültség keletkezett bennem. Gyakran voltam elviselhetetlenül ingerült, kiborultam bármin és hosszú percekig csak zokogtam. Azt hiszem, hogy nem festhettem túl jól abban az időben. Amikor nagy nehezen rászántam magam a kimozdulásra semmi mást nem akartam mint észrevehetetlen maradni. Kerültem a szemkontaktust mindenkivel, nehezemre esett a mozgás és annyira elfáradtam mire hazaértem, mintha a maratont futottam volna le. Otthon bezárva éreztem magam, kint pedig elveszettnek. Sehol sem volt igazán jó, sehol sem találtam a helyemet, ami megint csak hatalmas feszültséget generált, és ha ez nem lett volna elég, ismét előjött a nehéz légzésem, sőt refluxom is lett. Mivel a refluxnak van egy sor nagyon kellemetlen tünete, a savas felbüfögések mellett például a szegycsont mögötti szúrás ami sugározhat karba, lapockába, nyakba. Nem igazán tudtam mit kezdeni ezekkel a tünetekkel, így természetesen a lehető legrosszabbra gondoltam. Már nem tudtam racionálisan gondolkozni, a szorongástól. Az életemet teljesen a szorongás köré építettem, meghívásokat, családi összejöveteleket utasítottam el különböző hülye kifogásokkal, utazásokról mondtam le, majd egyre több olyan dologról, ami korábban örömet és élvezetet okozott. Nem mertem szexelni sem, mert attól rettegtem, hogy az orgazmus következtében annyira hevesen fog verni a szívem, hogy egyszer csak leáll... A szorongás miatt teljesen beszűkült a gondolkodásom, s hamar depressziós állapotba kerültem. Minden egyes nap egy küzdelem volt. A szívem majd megszakadt, mikor a közösségi médián keresztül láttam az ismerőseimet, Párizs, Róma, London utcáin sétálni, vagy csak a közeli erdőben bóklászni, esetleg síelni... Én, aki korábban szinte havonta utaztam, én, aki bejártam egész Európát, én, akinek az volt minden álma, hogy bejárjam az egész világot, nem számít, hogy úton, vizeken, levegőben vagy síneken. ( A világ veszélyes hely.) Úgy éreztem, hogy én erre már soha nem leszek képes, mert előbb utóbb belehalok a fájdalomba. A férjem és a kislányom jelenléte kifejezetten idegesíteni kezdett, sőt minden idegesíteni kezdett. Már nem voltak jobb napjaim, csak a keserűség reggel, délben és este. Gyakran nem tudtam aludni, ilyenkor főként szorongtam és azt kívántam, bárcsak nem ébrednék fel soha többet. Ugyanakkor rettegtem a haláltól, épp ez miatt nem tudtam elaludni, mert attól féltem, hogy mi lesz a meghalok? Kétség nem fér hozzá, hogy az őrület határán voltam. Ez nem mehetett így tovább. Változtatni akartam, és elhatároztam, hogy minden erőmet összeszedve változtatni is fogok. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és hogy szembe kell nézzek a múltammal, és azzal is tisztában voltam, hogy nem fog egyik napról a másikra menni, de meg kellett próbálnom! 
Úgy érzem, hogy amit kellett, azt megtettem magamért. Talán tehettem volna többet is, de én ezt is óriási haladásnak érzem. Jobban vagyok. Általában jól vagyok. (De jó ezt leírni!) Továbbra is vannak nehezebb napjaim, de már meg van a kellő tudásom és tapasztalatom ahhoz, hogyan tegyem túl magamat ezeken az időszakokon. Jó úton haladok. A gyógyulás útján.
Következő alkalommal megosztom, hogy kezdetektől fogva milyen módszerek segítettek nekem felvenni a harcot a szorongással, a pánikbetegséggel és a depresszióval. Le fogom írni a leghatásosabbat a kevésbé hatásosokat is. Talán még karácsony előtt...