Az előző bejegyzésemben ígértem, hogy mesélek az első pszichoterápiámról. Nos, csak említés szintjén fogok írni az elsőről. Bővebben pedig a másodikról, amely tulajdonképpen az első, ha a szorongáskezelés szempontjából nézzük.
Mikor már úgy éreztem, hogy beleőrülök a szorongásba, a pánikrohamokba és az ezek miatti folytonos rettegésbe, úgy döntöttem, hogy pszichoterápiára fogok járni. Felkerestem Klári nénit, (akit természetesen nem így hívnak, de az anonimitásom érdekében én most így nevezem el őt) aki gyerekpszichológus. Még tizenkét éves korom környékén jártam hozzá a viselkedésproblémáim miatt. Igen, voltak ilyenjeim is, de ezekről majd máskor.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy 20 évesen mégis miért gyerekpszichológushoz mentem. A válasz egyszerű: őt már ismertem, benne megbíztam és nem utolsó szempont volt az sem, hogy ő tudta, hogy mi történt velem, milyen traumákat kellett átélnem, ismerte a szüleimet is. Szerencsémre elvállalt ráadásul ingyen, ami tulajdonképp legalább akkora hátrány volt, mint előny. Úgy éreztem, hogy nyűg vagyok csak neki, nem szívesen foglalkozik velem, viszont mikor felajánlottam, hogy fizetek a szolgáltatásért azt nem volt hajlandó elfogadni. Az első ülésen elmondtam neki minden panaszomat, félelmet, és hogy már 2 hete nem használok semmilyen tudatmódosító szert. Hamar oda lyukadtunk ki, hogy a tüneteim nem mások, mint elvonási tünetek. Hiába mondtam, hogy már akkor is jelentkeztek, mikor még napi rendszerességgel szívtam marihuánát, ő kitartott az elvonási tünetek-elmélete mellett. Minél jobban bizonygattam, hogy nem vagyok függő, nem hiányzik sem a fű, sem az amfetamin (amit egyébként kb. havi - kétheti rendszerességgel fogyasztottam) ő annál inkább próbált meggyőzni a függőségemről. Ez még inkább szorongást keltett bennem, s ahelyett, hogy jobban éreztem volna magam, még rosszabb lett minden. Nem akartam szembenézni a függőségemmel, pontosan úgy viselkedtem, mint egy függő, mindenféle kifogásokat és mentségeket kerestem, hogy miért nem vagyok az. De az igazság az, hogy kizárólag azért nem nyúltam semmihez, mert attól féltem, hogy előidézhet egy pánikrohamot, vagy szívinfarktust, vagy agyvérzést... Bezzeg mikor 1 gramm amfetamint szívtam fel alig 8 óra leforgása alatt, ilyesmi eszembe sem jutott...Vicces, nem? 

A második ülésen rajzolnom kellett három fát, három külön A4-es lapra. Az első fám egy nagy platánfa volt, aminek nem volt sem gyökere, sem koronája, csak törzse. A törzsén sok görcs, könnyező faseb, hámló kéreg volt. Klári néni egyből megjegyezte, hogy ezt a fát igen csak megtépázták. Elmondta azt is, hogy a fa törzse a gyermekkort szimbolizálja, Az első fámon jól meglátszódtak a gyerekkori traumák, sérülések a fasebek és hámló kéreg képében. A második fám szintén platánfa volt, de itt a korona kapott nagyobb hangsúlyt, rá sem fért az egész fa egy A4-es lapra. Klári néni szerint ez túl nagy lendületet jelképez, ami lehet nagyon hasznos, de olykor kellemetlenség is származhat belőle. Kevés, de vastag ágakat rajzoltam a fának, főleg a baloldalra. (Művészetek, zene, spiritualitás, női oldal, másra nem igen emlékszem) Ennek a fának sem volt gyökere, sem talaj alatta. A gyökér ugyanis a kötődés, a talaj pedig akihez/amihez kötődhetünk. Itt nagyon elszomorodtam. Valóban nem éreztem a talajt a lábam alatt az elmúlt 1 hónapban. Mintha nem is én irányítanám az életemet. A kötődéssel mindig is problémáim voltak. Nagyon szerettem volna kötődni, de nem tudtam. Ekkor még nem tudtam, hogy miért és Klári néni sem ásott olyan mélységekig a lelkemben, hogy választ találjon erre a kérdésre.
A harmadik fa egy talajon álló, vékony törzsű, fűzfa-szerűség volt, szív alakú levelekkel. Igazán szép fa, viszont szomorú. Pont mint én. (Most. Nem akkor, hanem most 2016.12.13-án 13:13-kor az irodámban. Micsoda dátum, máris elkap a szorongás, hogy valami szörnyűség fog történni, 13-a van és én pont 13:13-kor néztem rá az órára, és a 13 egy szerencsétlen szám! Miért is szerencsétlen? Jézus volt a 13. az apostolai között, majd keresztre feszítették és meghalt. MEGHALT! Rettegek a haláltól... De ma kedd van és én nem is vagyok keresztény! A kabbalában kifejezetten szerencsét hozó számnak tartják a 13-mat.... már el is hessegettem a gondolatot Nem mindig volt ez így.) Szóval, vissza a fűzfámhoz.Akkor Klári néni azt mondta, hogy ez a fa jelképezi azt, ami lenni szeretnék. Nőies, szép, stabil, kötődő, kissé melankolikus. Igaza volt, mostanra ilyen lettem, legalább is többé kevésbé. 

A következő ülésen belekóstoltunk az NLP-be, egy következő ülésen pedig szimbólumot próbáltunk keresni, de többnyire inkább amolyan beszélgetős üléseink voltak. Szám szerint 9. Már az is nagyon sokat segített, hogy kiadhattam magamból sok olyan gyerekkori sérelmet, amit addig soha. Mivel nagyon sok sérelmem kötődik anyámhoz, sokat beszéltem róla. Ez Klári néni számára láthatóan kellemetlen volt, hiszen anyámmal ők mindig is nagyon jóban voltak. Többször megfigyeltem, hogy más irányba próbálja terelni a beszélgetést, mindegy hová, csak ne az anyámról beszéljünk...

Éreztem, hogy ez így hosszútávon nem fog működni és hogy más megoldások után kell néznem, de nem tudtam, hogy hol vagy hogyan kezdjem. A szorongásom miatt el kezdtem mindenfélét "összekombinálni." Én csak kombinálásnak hívom, igazából kis rituálékat alakítottam ki, mintha ezzel megelőzhetnék különböző bajokat. Például lefekvés előtt 20 másodpercig féllábon szoktam állni, mert egyszer valahol azt olvastam, hogy aki 20 másodpercig tud féllábon állni, azt még biza jó ideig nem fenyegeti az agyvérzés. Hát nem hülyeség? Tudom, hogy az...és mégis. A mai napig csinálom. Kizárólag akkor marad ki, ha túl részeg vagyok és elfelejtem. Kitaláltam azt is, hogy ha tíz szembejövő autóból legalább egynek szlovák rendszáma lesz, akkor nem fogok szívinfarktust kapni.(Közel a határ, így szinte minden ötödik autónak szlovák rendszáma van.) Minden időpont ami a pszichológustól, vagy bármilyen egészségügyi szolgáltatótól (beleértve orvost, masszőrt stb) kaptam a túlélésemet jelentette. Ha van dolgom, nem halhatok meg. Ez is elég viccesen hangzik, így utólag, de akkor... Soha nem éreztem magam olyan elveszettnek, mint abban az időszakban. Görcsösön próbáltam mindenbe kapaszkodni, ami enyhülést hozhat. A belsőremegés-érzés, amivel először az ügyeletre mentem, állandósult. 0-24-ben, de legerősebb este volt, elalvás előtt. Mindig mikor már az alvás határán voltam, kb. 10-szeresére erősödött és felriasztott. Olyan volt, mintha egy nagyon erős masszírozógép vibrált volna a bőröm alatt a legmagasabb fokozaton. Ez miatt 3-4 órákat aludtam éjszaka, amitől napközben dekoncentrált lettem. A fáradtságtól és a szorongástól rendkívül ingerlékennyé váltam és pillanatok alatt felhúztam magam a semmin, vagy zokogni kezdtem. Akit csak lehetett mindenkit sikerült megbántanom a közvetlen környezetemben, majd nem győztem az elnézéseket kérni. Haragudtam mindenre és mindenkire, aki teljes életet tudott élni, aki jó kedvűen mesélte, hogy milyen jót aludt a múlt éjszaka, arra aki arról beszélt, hogy imád sötétben lenni. Én ezektől rettegtem. A sötéttől is és az alvástól is. Nem mertem elaludni, mert attól féltem, hogy soha többé nem ébredek fel. Igen, féltem a haláltól, rettenetesen féltem. Még most is félek, de már sokkal kisebb mértékben, mint akkoriban. A 9 alkalmas terápia csak minimális enyhülést hozott, de ez is több volt, mint a semmi. Tudtam, hogy más kell, valami, ami gyorsabb és hatékonyabb...